A Házigalambok Kialakulása

A szirti galambokhoz kapcsolódva szólnunk kell a házigalambokról is, amelyek az ember közelében élnek, sőt amelyek egzisztenciájukat ennek az ős galambfajtának köszönhetik, – mert valamennyi házigalambfajta a szirti galambtól származik.

Dörigen szerint mintegy 124 fajta és változat van, amelyek között nagy eltérések vannak, mint pl. a golyvás- és sirálykagalamb, vagy a bogdetta- és a tyúktorkú-galamb között, mindazonáltal a galambfajták sorozatát szemlélve, sok átmenetet találunk az egyes fajták között, amelyek az ellentéteket lényegesen enyhítik.

Darwin sokat foglalkozott a házigalambfajtákkal és ezeket műveiben mint a mesterséges tenyészállatkiválasztás iskolapéldáit állította oda, amelyek bizonyítják, hogy az ember céltudatos beavatkozással át tudja alakítani a fajokat és új fajtákat és változatokat tud előállítani. A fajtáknak ez az átalakítása, tökéletesítése most is folyamatban van. Minden országban, így nálunk is vannak galambtenyésztő egyesületek, amelyek bizonyos célt tűztek ki maguk elé és e cél érdekében igyekeznek egyes kedvelt fajtákat átalakítani, vagy tökéletesíteni, amely utóbbi kifejezés alatt azt kell érteni, hogy a fajta, vagy változat sajátosságát képező tulajdonságot fokozott mértékben, minél élesebben igyekeznek kifejezésre juttatni. A saját, valamint a galambtenyésztők tapasztalataiból Darwin arra a végkövetkeztetésre jutott, hogy a ma élő összes galambfajták a szirti galamboknak 2–3 földrajzi változatára vezethetők vissza. A házigalamb úgy természetében, mint életmódjában teljesen megegyezik a szirti galambokkal; sohasem fészkel fákon, hanem mindig épületeken, vagy épületekben, tornyokban, falak mélyedésében. Ha egészen fiatal szirti galambfiókákat együtt nevelünk fel házigalambokkal, akkor éppen úgy viselkednek, mint ezek, bár olyan kezesek sohasem lesznek, mint a házigalambok.

A házigalambfajták hangja egyforma és megegyezik a szirti galambéval; ugyancsak egyforma a szín is. Az alapszín ugyanis a kék, fekete harántsávokkal a szárnyakban és fekete faroktollakkal, ezenkívül valamennyi házigalamb-fajtánál több-kevesebb nemzedék után megnyilatkozik a hajlam visszaütni a szirti galamb színére. A legkülönfélébb színek összekereszteződéséből mindig előkerül az ősszín és rajz. A közeli rokonság mellett szól, hogy bármely házigalambfajta keresztezhető a szirti galambokkal s az utódok nemzőképesek maradnak, míg más fajok keresztezései csak igen ritkán vagy egyáltalán nem nemzőképesek. A szirti galambon kívül más olyan galambfaj nem létezik, amelytől a házigalamb származhatott volna és nem lehet feltételezni, hogyha lettek volna is valamikor, ezek mind kipusztultak volna, amikor a szirti galamb mérhetetlen nagy területen megmaradt.

A szirti galamb életmódjából következtetve, igen valószinűnek látszik, hogy előszeretettel kereste fel az emberi építkezések sötét zugait és mélyedéseit fészkelés céljából, viszont az ember is hamar megkedvelhette a kecses mozdulatú vidám állatkákat s különösen azon időtől fogva, mióta húsuk finomságára rájött, bizonyára igyekezett több-kevesebb céltudatossággal a galambokat házatája közelében megtartani.

A legrégibb adat a negyedik egyiptomi dinasztia idejéből, 3000. évvel Kr. e. származik, amikor is már szerepeltek a galambok az egyik fáraó ételjegyzékén. A középázsiai népeknél már a legrégibb időkben otthonosak voltak. Minthogy rendszerint templomokon és ezek körül telepedtek meg, a régi népek az istenek vendégeinek, tiszta és szent madaraknak tekintették és teljes szabadságot adtak nekik. Ilyként valóságos galambkultusz keletkezett, amely Közép-Ázsiától nyugat felé terjedt, Assyriából Syriába, Phöniciába, Palesztinába és Cyprus-szigetére, ahol a phaposi istennő templomában ki- és berepültek. Az ó-testamentomban több helyen van említés téve a galambokról, az új-testamentomban gyakran fordul elő, hogy a zsidók galambot visznek az áldozati oltárra. Syriából az V-ik században Kr. e. kerültek Görögországba, mert fel van jegyezve, hogy 478-ban K. e. látták itt először a fehér galambokat. Félszázad elegendő volt, hogy egész Görögországban elterjedjenek. Aristoteles írja róluk, hogy eleinte sötétek s csak később pompáznak a legkülönfélébb színekben. Sőt itt már éppen úgy, mint keleten, hírhordozásra is használták a galambokat. Itáliába, vagyis Rómába, valószínűleg Sziciliából kerültek, mert itt Aphrodite-templomában nagy csoportokban tanyáztak (Cryx-hegyén). Varro írja (116-28 Kr. e.), hogy Itáliában félig szelidített szirti galambok voltak, de már egészen szelíd állapotban és ezeket külön galambházakban tenyésztették s nem ritkán 5000 darabra ment fel az állomány. Mantua ostrománál, 44-ben Kr. e., hírszolgálatra is használták fel a galambokat és Plinius említi, hogy már törzskönyvezték az értékes galambokat és igen magas árakat fizettek értük. A római birodalom terjedésével Európa többi országaiba is elkerültek a galambok.

A keleten idővel a galambtenyésztés kedvteléssé, sporttá alakult át. Mohammed idejében, 600-ban K. e., Arábiában és szomszédos országokban sok galambot tartottak. Az 1000-ik év után a bagdadi kalifák és az egyiptomi szultánok rendszeres postagalamb-járatokat létesítettek, amelyek 1500-ig fennállottak és a keresztes-háborúk alkalmával is szerepet játszottak. Ázsia és Afrika mohamedánjai ma is elsőrendű szakavatott galambtenyésztők. Kelet-India nagy mogulja, Akbar, híres és nagy galambkereskedő volt; nagyvezírje, Fazil írja az udvari krónikában hogy 20.000-nél kevesebb galamb sohasem volt az udvarnál. Egyben 17 fajtát ír le és elmondja, hogy a fajták keresztezésével bámulatos módon tökéletesítette azokat, amely eljárás eddig nem volt ismeretes.

Közép- és Nyugat-Európában sok galambfajtát tartottak, amelyek ősei már a keresztes-háborúk idején kerültek ide, de igen sokat hoztak a holland kereskedők is. A 16-ik században azután úgy Hollandia, mint kelet felől terjedt a galambtenyésztés Németországban, Franciaországban és Angliában. Az újabb időkben közvetlenül importálnak tenyészgalambokat Ázsiából, Észak-Afrikából és a Földközi-tenger melléki országokból. A tenyésztés több irányt vett: tenyésztenek galambokat kedvtelésből, csupán a szépre és rajzra, az alak különlegességére, a tollazat sajátságos kialakulására, hangra (dobos galamb); tenyésztenek galambokat sportból, ú. n. postagalambokat, különféle röpgalambokat végül gazdasági célból, mikor is a tenyésztő nagytestű húsos galambfiókákat akar termelni és a piacra vinni.

Ha a házigalamb és a szirti galamb közötti különbségeket vizsgáljuk, akkor annyi tulajdonságot észlelhetünk, hogy ezekre csak röviden és csoportosan utalhatunk. A nagyság tekintetében pl. igen nagy eltérések vannak az egyes fajták között, a test hossza a csőrhegytől a farok végéig 26–27 cm. (egyiptomi sirályka) és 55 cm. (római galamb) között váltakozik, a legtöbb galambnál, ú. m. a mezeinél 33–36 cm. Alak szempontjából is nagy eltérések vannak. Az angol golyvás, mint kecses, karcsú állat tűnik fel, míg a másik végletet a sirálykában látjuk, amely fajtánál minden testrész rövidítettnek látszik. A hosszú nyakú carrierek és bagdetták egész eltérő képet mutatnak, aki először lát máltai galambot, az nehezen tudja elképzelni, hogy ez a fajta rokonságban lehet bármilyen más galambfajtával. A csőr hossza, valamint a csőr tövénél és a szemet körülvevő szemölcsök is képezik a kitenyésztés tárgyát, nemkülönben a lábak hossza, valamint ezek tollazata (gatyás). A tollazat is sokféleképpen alakul ki, a síma, szorosan testhez álló tollazaton kívül előfordul a fodros, selymes, borzas tollazat; a nyaktollazat sok esetben hosszú sörényszerű, más fajtáknál pedig valóságos parókává, csuklyává alakul át; igen érdekes a sirálykák tollazata, amely elől a nyaktól a mellig sávot visel; a bóbita, vagy sapka a legkülönfélébb formákban fordul elő. A tollas és síma lábakat már fentebb említettük.

A legtöbb változat a színeknél fordul elő. Bámulatos, milyen elragadó színezést mutatnak fel az egyes fajták, azonban mindig csak öt szín váltakozik s képezi átmenetekben a különféle árnyalatokat. Ez az öt szín a kék, fekete, vörös, sárga és fehér. Ezek összevegyülnek, egymásba tolódnak és alkotnak világoskék, ezüst jégkéket, tejkéket, gyöngyszürkét, lisztfakót, palakéket, bíborkéket, bíborbarnát, világossárgát, izabellaszínt, stb.

A rajz tekintetében is nagy eltérések vannak. Már a szirti galambnál mutatkoznak a szárnyakon harántsávok, amelyek igen sokféleképpen alakulhatnak. Előállhatnak a test különböző helyein foltok, a tollakon pettyek, szalagok, szegélyek, sávok, stb., amelyek az állatoknak sajátságos fényt és ragyogást adnak.

Mindezeken kívül még a hang, a repülés és az otthon szeretete képezi a kitenyésztés tárgyát, így a dobos galamb érdekes hangjával köti le az ember figyelmét; a különféle keringők (bukók, pergők, stb.) sajátszerű, sokszor művészi repülésükkel gyönyörködtetik a szemet, míg a postagalambok messze földről, akár előzetes begyakorlás nélkül is, hazahozzák a rájuk bízott hírt.

Az ivarok nehezen különböztethetők meg egymástól. A hím galamb rendszerint erősebb, bátrabb és főleg a padláson vagy galambházban ismerhető fel, amikor udvarol a tojónak és utánaszalad. A házi galambok általában magas kort érnek el; megfigyeltek egyeseket, amelyek 30 évesek lettek. A tenyészképesség sok esetben 12 éves korukig eltart. Úgy a szirti, mint a házi galambnak közös ellenségei vannak a ragadozók világában. A szirti galamb edzettebb és mozgékonyabb lévén, hamarább ismeri fel az ellenséget és ügyesebben tudja kikerülni. Megbízható megfigyelők látták, hogy szirti galambok a ragadozómadarak elől menekülve, tóba vagy tengerbe vetették magukat, s darab ideig a víz alatt tartózkodva, egészen máshol bukkantak fel megint, mint ahol alámerültek. A házi galambok a ragadozóktól való félelmükben a ház belsejébe igyekeznek menekülni és e közben nem ritkán ablakokat is törnek be.

Áttérve az egyes galambfajták leírására, előrebocsátjuk, hogy Dürigen 124 galambfajtát különböztet meg és ezeket tíz csoportra osztja, ú. m.: 1. mezei és színgalambokra; 2. dobos-, 3. keringő- vagy röpgalambokra; 4. parókás, 5. sirályka, 6. páva, 7. golyvás galambokra; 8. keleti vagy dudoros-, 9. óriás- és 10. tyúkgalambokra.

A mezei vagy színes galambokhoz azok tartoznak, amelyek alak és nagyság tekintetében hasonlítanak a szirti vagy parlagi galambokhoz s főként csak a toll színezete tekintetében térnek el egymástól és a többi galambfajtától.

A mezei vagy parlagi galamb az enyhébb klimatikus viszonyok között teljesen elvadult állapotban él, távoltartja magát az embertől, romokon, pajtákon, néhol az eresz alatt is fészkel. A legközelebb áll a szirti galambhoz; színe kék, bár a tiszta kék szín ma már elég ritka, mert az idők során a legkülönbözőbb keresztezések álltak elő a többi házi galambfajtákkal való érintkezés következtében.

A színes galambok tulajdonképpen öt alcsoportba oszlanak, ú. m.: egyszínűek, színes galambok fehér rajzzal, fehér galambok színes rajzzal és pirókgalambok. A legkülönfélébb változatok fordulnak elő, amelyeknél a jellegzetes tulajdonság többnyire már az elnevezésből kitetszik. Ide tartoznak: az egyszínű tollaslábú galamb, a jeges-, a pacsirtagalamb; a nürnbergi pacsirta-, a kóburgi pacsirta-, a seregélynyakú, a fehérfarkú, a pap-, az egerész- és thüringiai fehérfejű, a thüringiai fehérmellű, a barát-, a fordított szárnyrajzú, a hold- vagy svájci, a szász színesmellű, a délnémet színesmellű, szerecsenfejű és egyéb színesfejű galambok; a színes homlokfoltos, golyós szárnyszínes, pajzsos, fecske és pirókgalambok, végül ide számítják a fodros-, a selyem-, a lengyel hiúz, a libanon- és lahoregalambot összes változataikkal.

A dobos galambok hasonlítanak az előbbiekhez, csak abban térnek el, hogy a doboláshoz hasonló hangot adnak. A hím galamb tehát nem turbékol, hanem dobol, ami úgy hangzik, mintha távolról dobot ütnének meg.

A dobolásban igen kiváló az altenburgi vagy szász dobosgalamb, amely közel áll a szirti galambhoz, míg általában a német és orosz dobosok nagyobbak, tolldúsabbak és alacsonyabb állásúak. Igen érdekes állat a bocharai dobosgalamb, amelynek homlokrózsája, tollbóbitája és tollas lába van, előfordulnak feketék, fekete tigrisek és fehér-feketék.

A röpgalambok Indiából származnak ęs több évezred során lettek kitenyésztve, innen is van, hogy a legtöbb fajtát, alfajtát, változatot tudják felmutatni. Sajátosságuk a magas, tartós repülés bukós (purzli), társas vagy szóló-repülés, pergésben stb. és ennek eleganciájában nyilatkozik, amennyiben, mint egyes fajták, ú. m. az almond és altstömmer, díszgalambokká nem lettek kitenyésztve. Ezekbe a repülési módokba be kell gyakorolni a galambokat, s ha ezt a dresszirozást vagy hajtatást elhanyagoljuk, lassanként elvesztik a galambok ebbeli képességeiket. Mikor és hogyan keletkezett a bukógalambnak a sajátos repülése, nem lehet tudni, lehet, hogy jókedvében önként fordul meg a levegőben, lehet, hogy izomösszehúzódás vagy ideges rángatódzás az oka, annyi bizonyos, hogy ez a képesség átöröklődik és csak teljesen egészséges, erőteljes, beszokott és repülésben begyakorolt galamboknál fordul elő. A magas repülőknél a sajátosság abban áll, hogy magasan, tartósan és elegánsan repülnek, miközben köröket írnak le (körrepülés). A magasrepülő keringők, a padlás elhagyása után, anélkül, hogy a háztetöre telepednének, spirális vonalban igen magasra feldolgozzák magukat és órákat töltenek fönn a magasban s ott végzik keringéseiket, miközben sokszor csak apró pontoknak látszanak. A repülés többnyire csapatosan történik és a csapatba tartozó galambok mind egyformán kitartók, nem válik ki közülök egy sem. Ilyen csapatosan magasrepülő keringők a pesti, a danzigi, berlini, wieni, braunschweigi, hollandiai, s stralsundi, stb. keringők. Azokat a magasrepülő keringőket, amelyek nem csapatosan, hanem magányosan repülnek, szóló-repülőknek nevezik. Ilyenek a hannoveri, a celli és a brémai keringők.

A keringő galambokat könnyebb áttekintés céljából hosszú, középhosszú és rövidcsőrű csoportokra osztják és ezek keretében megkülönböztetnek símalábú és tollaslábú fajtákat. Előfordulnak a legkülönfélébb színek és változatok. Különösen említésre méltók a budapesti és szegedi magasrepülő, a komáromi bukó, továbbá a győri, miskolci, egri, kőrösi (alföldi), bácskai keringő. A legkitartóbbnak mondják a danzigi, wieni és budapesti magasrepülő keringőket, amelyek – számítások szerint – 4400 méter magasra is felrepülnek és itt 5–6 óra hosszat keringenek. Egészen különleges keringők is vannak, ú. m. az úgynevezett slenkerkeringő, amelyet különösen Hollandiában tenyésztenek. Ez a galamb hatalmas szárnycsapásokkal emelkedik magasba, s repülés közben a szárnyak alatta összecsapódnak, fenn a levegőben kecses, kígyószerű vonalakat ír le repülés közben. A köröző vagy németül Ringschläger udvarlás közben körülrepüli a tojót és közben szárnyait összecsapva, csattogó hangokat ad.

A parókás és sörényes galambokhoz a parókás és a smalkaldeni szerecsenfejű tartozik. A parókás teste karcsú és lehetőleg kicsiny, sajátsága a kettéválasztott paróka, mely sűrű, hosszú, alul felfelé irányított tollakból áll. Nemcsak kecses tartása miatt kedvelik, hanem azért is, mert kitünően használható dajkagalambnak bizonyult, vagyis könnyen lehet vele idegen galambfiókákat is felnevelni.

A smalkaldeni szerecsenfejű vagy sörényes galamb valamivel nagyobb testű, mint a parókás, lábai rövidek és erősen gatyásak. A fej és a farok fekete, a tollazat többi része hófehér. A sörény, amely a parókának felel meg, nem kettéválasztott, csak a tarkón és a nyak hátsó részén ered és igen puha, lazán álló tollakból áll.

A sirálykák jellemző tulajdonsága a többi galambfajtákkal szemben kicsinységükben rejlik. A törzs rövid és zömök, a csőr szépen ívelt és lefelé irányuló, az orrdudora erőteljes. A sirálykák jellemző tulajdonsága az álltól a mell közepéig terjedő nyaklebeny és a mellfodor. A sirálykák hazája Ázsia belseje, ahonnan Észak-Afrikán át hozzánk kerültek. Két alcsoportra osztják: simalábúra és tollaslábúra. Ezek keretében 8 fajtát különböztetnek meg. A legkecsesebb és legkisebb az egyiptomi sirályka, amelynek testhossza a csőrbegytől a farokvégig 26–28 cm.

A pávagalambok igen kedveltek. Testük kicsiny és jellemző sajátságuk az, hogy farkukat páva módjára ki tudják terjeszteni. Nyakuk egészen hátrahajlik és fedi a faroktőt. A nyak hosszú, kigyó- vagy hattyúnyak és szinte állandóan reszket. Legszebbnek tartják, ha a faroklegyező olyan, mintha függőlegesen álló kerék volna. A faroktollak száma 24–36. A farokmirigy visszafejlődött, ellenben a farokcsigolyák száma 1–2-vel megnagyobbodott. Vannak egyszínű feketék, fehérek, vörösek, sárgák. A színvegyületek igen sokfélék lehetnek.

A golyvás galambok nálunk is igen kedveltek. Jellemző sajátságuk, hogy főleg a hímek, de a tojó galamb is felfújja begyét és hosszabb-rövidebb ideig így büszkélkedik. Az amszterdami ballon golyvásról mondják, hogy annyira tudja begyét felfújni, hogy elveszti egyensúlyát és leesik a háztetőről. A fej, csőr és a szemek a szirti galambéhoz hasonlítanak, egyebekben azonban az egyes golyvás fajták színben és lábhosszúságban különböznek egymástól; vannak rövidlábú nagy és középnagy golyvások, magaslábú nagy golyvás, rövid- és magaslábú törpe golyvások. A rövidlábú nagy golyvásokhoz tartozik a magyar begyes, amely fekete, vörös és sárga, ritkán fehér színben fordul elő; vagy teljesen egyszínűek, vagyis ezek a jellegzetesebb szárcsafejűek. A magaslábú nagy golyvásokhoz tartozik az angol golyvás, amely rendkívül érdekes állat. Lábai tollasak, szárnyai keskenyek, szorosan a testhez és a farokhoz állók. Testhossza a csőrhegytől a farokvégig 46–50 cm, szárnyszélessége mintegy 50 cm. Vannak egyszínűek csakis fehérben és színesek, amelyeknek fehér félhold takarja a begyét. A magaslábú törpe golyvásokhoz tartozik a brünni golyvás, amely nálunk is igen kedvelt; a rövidlábú törpékhez pedig a fentebb már említett amszterdami ballon golyvás.

A keleti, török, vagy dudoros galambok alatt azokat értjük, amelyeknek orrhártyája valósággal dudorszerűen megvastagodott és amelyek széles, ráncos, illetőleg húsos, szemölcsös szarukarikákat viselnek. Csőrük erős, fejük sima és széles, lábszáruk sima, tollazatuk szorosan a testhez álló és többnyire egyszínű. Ide tartoznak az indus, a török, a bogdetta, a dragon, a carrier, stb. galambok. Ide tartozik a postagalamb is, amelyet a hadseregnél és rendőrségnél még most is használnak hírvivésre. Mint az előzőkben láttuk, a galambot már a legrégibb időkben használták hírvivésre, nálunk Európában csak a XVIII.–XIX. században kezdték kiterjedtebb mértékben használni. Utóbb a bankok kezdtek postagalambjáratot berendezni egyes nagy városok között, hogy a tőzsdei híreket hamarább megkapják. Azután a hadsereg is kezdte alkalmazni a postagalambokat táviratok közvetítésére s minthogy az 1870. és 71-iki háborúban Párizs ostrománál a galambok kitünő szolgálatokat tettek, általában minden államban szerveztek katonai postagalambállomásokat. Tulajdonképpen kęt fajtája van a postagalambnak, az antwerpeni és a lüttichi. Újabban a kettőnek rendszeres összekeresztezéséből igen kiváló repülőket tenyésztenek. Az antwerpeni postagalamb a bogdetta, a carrier és a keringő galambok keresztezéséből eredt, míg a lüttichi a sirálykák és a keringő keresztezési terméke. E két fajtán kívül még a kiállítási postagalamb is szerepel, de ez repülésre nem használható, csak különleges szépségénél fogva vonja magára a szemlélő figyelmét. Az ideális. utazó postagalamb kicsinytestű, tollazata kékes színű és szorosan a testhez álló, úgyhogy a levegőben alig tűnik fel és gyorsan repül. Legjellemzőbb a tájékozóképessége, amelynek segélyével 800 km távolságból, sőt még messzebbről is hazatalál minden előzetes gyakorlatozás nélkül. A postagalambokat a hírvivésre begyakorolják, vagyis lakóhelyüktől mindig távolabbra és távolabbra viszik és lassan megismerkednek a tájékkal és ezen a vonalon aztán biztonsággal hozzák a híreket. A táviratok piciny alumíniumtüszőben a lábra vannak csatolva. Noha nagy ködben, avagy viharban eltévednek, vagy ragadozómadarak elől menekülve eltávolodnak az útiránytól, minthogy azonban mindig több galambot engednek fel egyszerre, a hírvivése igen biztos, sőt dacára a távírónak és rádiónak, sok esetben egyedül célravezető.

A keleti galambokhoz számítják még az eichbühli galambot, amely körülbelül akkora, mint egy kisebb postagalamb; feje lapos és hosszúkás, csőre hosszú és tompa, tollazata erős és kékszínű, szemét ezüstszínű gyűrű veszi körül.

Az óriási galambok nehézkes nagy madarak, amelyek leginkább Franciaországban találhatók. Testalkatuk hosszúkás, de egyébként hasonlít a parlagi galambhoz. Dürigen egy alkalommal ilyen galambóriásról a következő méreteket vette: Testhossz a csőrhegytől a farkvégig 55.5 cm, szárnyszélesség 105 cm, hímgalamb súlya 1–1.25 kg, a tojóé mintegy 200 gm-mal kevesebb. Minthogy a tollazat laza, ezek a madarak még nagyobbaknak látszanak. Ide két fajta tartozik: a római és a montauban galamb.

A tyúkgalambok abban különböznek az összes többi galambfajtáktól, hogy a tyúkfélékhez hasonlítanak. E fajta őshazája Dél-Ázsia, ahonnan elsősorban a Földközi-tenger melléki országokba származott át. Ezek a meglehetősen nagy madarak rövid és széles törzsűek, nyakuk hosszú és hajlott, szárnyaik rövidek és erősek, lábuk hosszúak, erősek, simák, farkukat tyúkszerűen felfelé tartják. E kitünő gazdasági galambokhoz tartoznak a máltai, a tyúktarka, a florentini, modenai galambok.

 

A postagalamb kialakulása

 

A galamb őse a rendkívül intelligens szirti galamb volt, egyike az elsőként háziasított madaraknak. Az ember hamar felismerte ama különleges képességét, hogy ha elszállítják lakóhelyéről, még aznap visszaindul.  Már az ókori Egyiptomban, Kr. e. 3000-ben kedvelték hírvivői adottságáért, később a görögök, a rómaiak, az arabok is használták üzenetközvetítésre. Hajósokon, pilótákon, ejtőernyősökön, hegymászókon is segített a madárposta. Európában eleinte a kis testű golyvás fajtákat használták postaszolgálatra. Hollandok és belgák keresztezték őket bagdadi futárgalambokkal, a bagdettákkal. Az így kialakult fajták közül az antwerpeni bizonyult a legjobbnak. Az 1800-as évektől versenyekre is tenyésztenek kiváló röpteljesítményű antwerpeni, angol és német díszpostafajtákat.
A szláv udvarokban a X. századtól működtek galambposták. Szent István uralkodása alatt nálunk is használták a galambot a monostorok közti hírcserére. A tatárjárás után minden valamirevaló várnak volt galambállomása, onnan hozták-vitték a nyakukba, lábukra erősített, rejtjeles jelentéseket, a végvárak rajtuk keresztül érintkeztek egymással. A francia-porosz háború után az Osztrák-Magyar Monarchia hadvezetése is alkalmazta a hírvivő galambokat. Az első világháborúban belga galambászok által tenyésztett versenypostagalamb szállította a híreket. Rengeteg katonagalamb ügyködött a háborús Európában: 1916-ban például 450 állomás mintegy százezer postagalambja állt szolgálatban.
Előfordult, hogy katonai díszpompával vettek végső búcsút galambtól. Londonban is ez történt 1934-ben a Colonel Fearless nevű, ezredesi rangot kapott híradó galambbal. Annak idején ugyanis neki volt köszönhető, hogy a németek nem tudtak megsemmisíteni egy angol üteget. (Colonelt az ütközet után kapott parányi kitüntetéssel a nyakában temették el.) A franciák leghíresebb hadi galambja, Fleuron megkapta a becsületrendet. Őt a körülzárt Vaux erődből indították Verdunbe, mérges gáztól kábultan tért vissza jelentésével a dúcába, majd rövidesen kimúlt.
Kémszolgálatra is használtak galambot. Az erre alkalmasakat a németek tenyésztették ki brüsszeli, antwerpeni és lüttichi fajták keresztezésével. A kémgalambok "égi terepszínűek", azaz szürkéskékek lehettek, mert e színek elmosódnak a légben. A világháborúk kémgalambjait speciális fényképezőgéppel szerelték fel, a második világháborúban kémgalamb fotózta le például a Maginot-vonalat. Békésebb célokra is alkalmaztak galambokat, 1770-ben például velük közölték a reskontó nyerőszámait, a londoni napisajtó riporterei gyakran hírvivő galambokkal továbbíttatták a szenzációkat a szerkesztőségükbe.
A postagalambok tenyésztésével javult több képességük, kitartásuk. A legkiválóbbak 750 kilométert is megtesznek naponta. Átlagos repülési sebességük 60-120 kilométer óránként. Többnyire a felengedési helytől egy irányba, hazafelé repülnek, több ezer kilométerről is hazatalálnak. Tájékozódásukat jó emlékezőkészségük, éles látásuk, légáramlatok, a földmágnesesség, földforgás érzékelésére való képességük segíti. Repülő útjukon valószínűleg földi és csillagászati tájékozódási pontokat is fölhasználnak.